Szogd tarsoly-kidíszítve

Az előző bejegyzésemben tárgyalt szogd freskó alapján készült tarsolyt gondoltam kicsit tovább. Maga a tarsoly jellegében nem is teljesen tudom, hová sorolható. A középmotívum egész Ázsiában elterjedt szinte, gyakorlatilag valahány nomadizáló nép használja. Ahogy a rátétes technikát, illetve a rátétre való láncöltéses ráhímzést is. A mintát körben letűzéssel követtem, ami megint csak nem ritka. Ahogy a hunoknál ott van, úgy ott van a mai napig például a mongoloknál. A tarsoly lehajló részén, ahol az előlap és a hátlap elválik egymástól, szintén tűzött díszítés van, szintén olyan motívumokból, amik nagyon gyakoriak a nomád világban (vonalakkal keretezett félkörminták). A tarsoly szájánál egy ujgur tarsoly megoldását követve fehér vászonrátétet használtam tűzött piros mintával. A széleket rozmaringolás díszíti, az alsó varrást kétemeléses szironyöltéssel dolgoztam el.
Mindezek ellenére meglepő, hogy maga a koncepció számi tarsolyok alapján kezdett bennem kialakulni.
Leginkább úgy foglalnám össze ezt a darabot, mint egy szogd freskó alapján kigondolt formájú, viszont a leggyakoribb ázsiai motívumokból felépülő, összetett mintázási technikájú, viszont a korai középkorhoz mind technikájában, mind formavilágában alkalmazkodó tarsolyt.
Sajnos azonban a minta picit elcsúszott, nagyjából 2 mm-rel, amit mire észrevettem,már a fele minta készen volt.
Maga a tarsoly 10x10x3 cm-es. A zárását egy vésett csontdísz adja egy bőrszíjra függesztve. Köszönet a csontért Türk Ferencnek!

Szogd freskóból nemeztarsoly

Hogy egy tarsoly nemezből legyen, arra van példa a nomád világban. Hogy messzebbre ne menjek, saját honfoglalás-kori örökségünkben is van egy darab, mégpedig a szolyvai tarsolylemez, amelyiknek a hátoldalán nemezmaradványokat találtak. De jó példa a korábbi cikkeim között szereplő türk temetkezésből származó pici tarsoly, vagy az ujgur tarsoly a Taklamakán-sivatagból, ami teljes egészében ránk maradt.
Ezen darabokon felbuzdulva keresett fel dr. Kenéz Árpád azzal a kéréssel, hogy készítsek el neki egy tarsolyt a penjikenti szogd freskók alapján. Igen nehéz dolgunk volt, mivel a freskókon a tarsolyok rendkívül sötétek, így sem a zárószíj vezetése nem látszik (számomra) egyértelműen, sem a fedél formája, sem hogy bővítős, vagy nem az ott látható tarsoly.
Végül az ismert analógiák alapján (lásd fent) arra a döntésre jutottunk, hogy az általunk készített darabban legyen bővítő, mivel önmagában elég pici volna és a nemez merevsége miatt nehéz lett volna hozzáférni a benne lévő holmihoz.
A legtöbb kérdés azonban a fedéllel kapcsolatos volt. Végül úgy döntöttünk, hogy lekerekítjük a fedélrészt, mert ha meghagytuk volna csúcsosan, mint amilyen a képeken a tarsoly sziluettje, könnyen felkunkorodhatott volna idővel.
Mikor a nemezes résszel elkészültem, elküldtem a darabot dr. Kenéz Árpádnak, aki elvégezte az utómunkákat. Csatot tett rá, valamint a panovói tarsolyhoz hasonló bőrözéssel látta el.
Végeredményben egy olyan tarsolyt kaptunk, ami rendkívül praktikus, nem nagy, de mégis elég, viszont semmiképpen nem mondanám rá, hogy garantáltan rekonstrukció. Inkább a meglévő források hiányosságainak saját kútfőből való kitöltésével készült darab.

A forrás:

És a végeredmény:

Nemezeim egy kísérleti régészeti cikkben

Nagy büszkeségre ad okot, hogy a minap megjelent egy cikk, ami témájában ugyan nem, képanyagában viszont a nemezeimet is bemutatja. A cikk témája egy tegez rekonstrukciójának kipróbálása lóháton. Hogyan is működhetett, milyen is volt, milyen előnyökkel járt a használata. A képeken dr. Flesch Márton, a cikk írója mutatja be mindezt, részben az általam készített viseletben. A cikk, illetve képanyaga igen komoly szakmai felkészültségről, technikai tudásról ad tanúbizonyságot, feltétlenül izgalmas olvasmány a lovasíjászat szerelmesei számára,

Dr. Flesch Márton kiegszítése a cikkhez:
A gyakorlati próbák során az nemezek is jól vizsgáztak. Sőt a kabátnak fontos szerepe volt a tegez alatt viselt, és ezzel annak támasztás is adó, hosszú felsőruha korhű modellezésében. A nemeznél nem hiszem, hogy létezik korhűbb.

A cikk:
http://magyartortenelmiijasz.com/a-balatonujlaki-tegez-rekonstrukciojanak-gyakorlati-kiprobalasa-lohaton/

Ujgur-mintás nemez doboz

Nem régiben volt szerencsém találkozni Langó Péter The Hand of Mani: Felt Rug Representations in Uyghur Miniatures című munkájának néhány oldalával, Igen tartalmas munkának éreztem és nagyon inspirálóan hatott rám, több mindent is szeretnék elkészíteni a közreadott anyagból. Egyik első próbám egy olyan minta, amit egy a fenti műben látott nemeztakaró inspirált. A mintát nyers színű nemezen adtam vissza,piros cérnával domborítva. A nyers-piros együttes elég sokszor megjelenik a különféle nomád kultúrákban. A végeredmény határozottan kínais hatású lett, megtartva a nomád jellegzetességeket. A fedelet záró bőrszalag rögzített végét ugyanennek a mintának a központi elemére formáztam, ami az összhatást teljesebbé tette. A fonalmunka növényi festésű gyapjúfonallal készült.

Erszény egy türk sírban talált darab alapján

Egy korábban VI., ám később, idei publikáció szerint a X. századra datált feltételezhetően türk női lovastemetkezés során eltemetett, nemez erszényről is publikált fényképet az alábbi cikk:
http://www.ikon.mn/n/uj1
A nemez erszény azonnal megfogott. A letisztult, egyszerű formákat igen kellemesnek szoktam találni, így végül elhatároztam, hogy elkészítem, amilyen pontosan csak tudom ennek az erszénynek a másolatát. Sajnos viszont a cikkben szereplő fénykép az egyetlen, ami rendelkezésemre állt, így sem a pontos méretezést, sem a szélek szegését, sem a záródás és az esetleges felfogatás módját nem tudtam pontosan kinézni. Végül az alábbi megoldások mellett döntöttem.
Valószínűnek azt találtam, hogy az erszény négy darabból, vagy háromból készült. Ez azért kérdés, mert az erszény alján egy enyhe öblösödés látható, ami vagy a használat során alakult ki, vagy eleve egyel több darabból volt varrva, mint az előző példa esetében és az öblösödő rész egy varrást jelez. Így elkészítettem mind a két variációt.
A széleket végül sodort gyapjúzsinórral dolgoztam el. A képen ehhez erősen hasonló látható, ám fenntartom a tévedés lehetőségét.
A záródásnak mivel semmi nyoma nem látszik, ezért egy korábban elkészített taklamakáni nemeztarsoly záródását vettem alapul és sodort gyapjúzsinórral, illetve -fonattal oldottam meg a kérdést.
A képeken látható darabokra függesztő nem került, mivel a kép ebben a kérdésben sem egyértelmű.
A méretezést a kés markolatához viszonyítva végeztem, így az erszény legnagyobb szélessége 10,5 cm lett, legnagyobb magassága pedig 12, illetve 10,5 cm, a darabok számától függően.
Így születtek meg az alábbi darabok:
Íves aljjal, négy darabból varrva (ami a személyes voksom is lenne a taklamakáni darabot is figyelembe véve):

Illetve a három darabból varrott változat:

Végül pedig az eredeti:

Szkíta állatküzdelmi jelenetes falvédő

A jurta elkészülése után nem elenyésző mennyiségű szürke nemez marad hátra, amivel sürgős volt kezdeni valamit. A különböző méretű darabok között válogatva jócskán találtam akkorákat is, amiket már sajnáltam volna elaprózni táskáknak, vagy fejfedőknek. Viszont ezek szürkék voltak, minta nélkül. Jó ideig gondolkoztam azon, hogyan valósítom meg ebből a takarós és falvédős elképzeléseimet, aztán végre sikerült rájönnöm a nyilvánvalóra és elkezdtem rátétes falvédőben gondolkodni. E mellé nyilvánvalóvá vált az is, hogy a szkíta mintavilágot fogom előkeresni, hiszen döntően a szkíta minták vannak rátéttel megvalósítva. Itt pedig találkozott a régi vágy az új lehetőségekkel és megszületett az első állatküzdelmi jelenetes és egyben az első rátétes falvédőm.
A mintához szkíta rátétmintákat megfigyelve jutottam el mind a fő motívum, mind a keret tekintetében. Néhány helyen persze bele is nyúltam egy kicsit. Követtem azt a szkíta gyakorlatot is, hogy a már kész rátétbe utólag belehímeztem, így egy kicsit részletesebbé téve a mintát. Értelemszerűen ehhez a munkához csak növényi festésű gyapjat használtam fel (festőbuzér, dió, fagyal stb.) és igyekeztem a legjobban követni a szkíta technikát. A végeredmény egy 105x95 cm-es, gyapjúfonalból készült bojtokkal díszített falvédő.
Köszönet a segítségért Nagy György Péternek!

Egy jurta születése

Az elmúlt hónapokban igen kevés nemez készült el a műhelyemben, mivel egy hatalmas munkán dolgoztam, ami végre meghozta gyümölcsét.Hosszas tervezés és utánajárás után fogtam bele életem talán legnagyobb munkájába, egy jurta elkészítésébe, ami a Magyar Turán Egyesület idei nagy rendezvényén, a Kurultajon már állt is, részben berendezve.
Az Egyesület kérésére a jurta külső oldala szürke, a belső oldala nyers színű lett. Kimondottan vékony anyagot szerettek volna, így a magam tapasztalatait a nemezjurtákkal a falvastagságot illetően elvetettem már az elején. Így az eredmény egy viszonylag kezelhető tömegű nemezsátor lett.
A nemez anyagát három különböző minőségűre előkészített gyapjúból gyúrtam ki. A szürke rész cigája gyapjú, kártolva. Középre kártolatlan, csak farkasolt cigájagyapjú került, míg a nyers oldalra racka, cigája és merinó keveréke. A jurtalakó népek hagyományait igyekeztem követni, amennyire csak elérhető volt számomra, részben ezért is került középre fésületlen gyapjú. Másik részben hajtott a szakmai kíváncsiság. Harmadik részben pedig Ázsiában is azért tesznek az anyag belsejébe gyengébben előkészített, sokszor zsíros gyapjat, mivel a két oldalán lévő jobb minőségű gyapjú mindenképpen át fogja járni a gyengébbet, tehát baj nincsen belőle, viszont kevesebb a befektetett munka, hiszen nemelenyésző mennyiségű gyapjúval kell lényegesen kevesebbet vesződni az előkészítés során.
A gyúrás során meglepően kevés vizet használtunk fel, nagyjából, de ez csak saccolt, átlagolt érték 2500 litert, ami egy hat méter átmérőjű jurta esetében tényleg nem sok.
Ami az igazi gondot jelentette, az a készülő darabok mérete és tömege. Az előbbi probléma miatt kénytelenek voltunk a kényelmes asztal helyett a földön térdelve dolgozni sokat, míg az utóbbi gondot segítő emberek bevonásával tudtuk megoldani.
A jurta darabjai összesen két hónapon át készültek és a gyúrásokban közel húszan vettünk részt. Mivel archaikus hangulatot szerettünk volna elérni, úgy döntöttünk, hogy az oldalpalástot nem egy, vagy két darabból oldjuk meg, amihez össze kellett volna varrni a kész nemezdarabokat, hanem varrás nélkül, összesen hat darabból készültek. Ezek mérete egyenként (készen) 330x170 cm. Persze csak átlagolva.
A tető ennél fogósabb kérdés volt. Nagyon sok teljesen különböző megoldást láttam rá és igen nehezen sikerült dönteni, hogy melyik is lesz az igazi. Végül arra jutottunk, hogy három nagy darabból oldjuk meg, amiket több, kisebb darab összevarrásával készítünk el. Végeredményben minden tetődarabhoz öt kisebb, bő méternyi széles nemezt készítettünk, azt szabtuk és varrtuk oly módon, hogy a lapok középső darabja a jurta keregéjének a tetejétől a tündök aljának irányába fusson és ehhez varrtuk két oldalról a többi darabot.
A következő lépés volt megerősíteni a nemezt, illetve kipróbálni még egy olyan eljárást, amit a nomád világ ismerés használ, viszont Európában nem elterjedt. Elvittem a nemezt egykedves ismerősömhöz, hogy juhokkal átjártassuk. Ez a munka közel egy hétig tartott, mivel sok nagy darab volt, amiket meg kellett védenünk a juhok ürülékétől, ezért fóliával takartuk le, amiből viszont nem állt túl sok a rendelkezésünkre. Aztán az derült ki, hogy a fóliától félnek az állatok, így azt még külön le kellett takarjuk szalmával. Mivel igyekeztek eleve kikerülni a letakart anyagot is (zörgött a fólia), ezért a karámot szűkítettük le és a szűkítésbe tettük a nemezt. Ezen aztán félezer állatot hajtottunk át oda-vissza többször is, és ezt ismételtük minden egyes nemezdarabnál. Elképesztően hatékony munkát végeztek, mivel teljesen összetorlódtak és szinte sokszor csak toporogtak a nemezeken.
Mikor minden elkészült,már csak ki kellett szárítani. Külön érdekes volt, hogy az itthoni állatok (kutya, macska) mennyire szerettek a már nagyjából megszáradt nemezeken feküdni.

Nagyon hosszú munka volt, nagyon sokan dolgoztunk benne, de a végeredményt látva úgy érzem, megérte. Hogy a munka alatt mennyi új ember, mennyi új élethelyzet és különleges tapasztalat gyűlt össze, az önmagában is egy külön regényt érdemelne. Mindenesetre bízom benne, hogy a jövőben még be fogom rendezni ezt a jurtát.

Külön köszönetet érdemel a segítségért Holecskó Attila, aki öt hétig lakott nálunk, míg segített. Rajta kívül köszönöm a feleségemnek a munka során adott bíztatást. Köszönet illeti a Keleti Szövetséget, ahonnan velem együtt tizen jöttek segíteni. Név szerint a többiek, akik itt voltak: Türk Ferenc, Kántor Kristóf, Jónás Péter, Bükkösi Tamás, Schwarcz József, Nagy György Péter és Káli Dániel. Köszönöm még, nem is kicsit a Szikszai családnak a segítségét, akik biztosították nekem a juhos tapostatás lehetőségét és befogadtak arra a néhány napra, amíg a munka tartott. Köszönet illeti még Mucsi Gábort, Sági Lászlót és Szilágyi Gábort, akik néha beugrottak, mikor már nagyon fáradt voltam. Végül pedig köszönöm a sógornőmnek, Palotás Erzsébetnek, hogy megtanult varrni a kedvemért.
Mindezeken felül pedig köszönöm a gyapjúkártolóknak, akik munkájából magam is dolgoztam, Gulyás Árpádnak és Molnár Csabának.
Összességében ötszázhuszonheten készítettük a jurtát. Ötszáz juh, hat szamár, két kutya és tizenkilenc ember. A teljes munkaidő közel negyed év volt, a felhasznált gyapjú pedig közel negyed tonna.

Néhány kép a munkáról és a kész jurtáról:

Egy altáji kabát alapján

Még a tavalyi éven készítettem egy nemezkabátot, de elégedetlen voltam vele. Kicsit sikerült elszabni is, illetve hátul rossz helyre került a felvágás. Végül arra jutottam, hogy átvarrom. Sokáig gondolkoztam rajta, hogy milyen szabásmintát használjak, mit lehet ebből kihozni, míg végül rátaláltam egy tizedik század körüli altáji nemezkabátra egy ismerősöm révén. Az illetőnek készült egy a megtalált fényképek alapján, majd idén jött el az idő, hogy a magam darabját is átalakítsam, aminek közben gazdája is akadt. Így idén újra előszedtem a szabásmintákat és az eredeti kabátom mintáját meghagyva elkészítettem újra az altáji mintára.
Kicsit eltértem az eredetiről. Nem kapott a szegésre brokátrátétet, valamint a zsinórmunka teljes egészében gyapjúfonallal készült el. A gombok vászonból vannak varrva. Illetve a másik irányban záródik.
A munka során igyekeztem itthon őshonos növényekkel festeni a gyapjam, így lett a gombhoz való vászon, a minta sárgája, valamint a barna zsinór diólevéllel festve. A sötétzöld felületeket a mintában égertobozka adta. A többi szín természetes gyapjúszín.

Itt az eredeti képe:
https://www.facebook.com/foedusorientaliscorpus/photos/a.370527859777682.1073741849.369188659911602/373000856197049/?type=3&theater

Itt pedig az újonnan készült darab:

Csupavirág takaró

Hosszú ideig tervezetem ezt a mintát, bár ez nem látszik rajta, lévén összességében elég egyszerű darabról van szó. Olyat próbáltam készíteni, ami ízig-vérig nomád, amit el tudok az ismereteim alapján képzelni korai magyarnak is. Így kezdtem el átnézni a nemezes forrásaimat és keresni azokat a motívumokat, amik az első nemezektől a mai nemezekig előfordultak mindenütt. Aztán ezekből a motívumokból raktam össze a magam feldolgozását.
Így került a talán leginkább gyakori jel, a farkasfogazás az egész takaró keretmintájának. Csak keretet akartam adni a mintának, nem akartam, hogy elnyomja a központi fő motívumot, így alig emelkedik ki az alapszínből. A következő sort négyszirmú virágok, Vetró Mihály nemezkészítő mester megfogalmazásában fényvirágok adják. Ezek a virágok is a szkíták óta elterjedtek, használják a mai napig is. Mindig kiemelt helyük van, még ha valamilyen nagyobb felületen belüli részmintaként szerepelnek is. Nem ritkán előfordulnak a fémleleteken is Legbelülre került a négyágú összetettebb virág. Ez lehet négy külön virág is, ami egy nagyot alkot, vagy lehet akár csak a nagy virág is egyben, önmagában. Ez, akárcsak az előző, tájol, illetve az életről beszél, hiszen a minta maga a kiáradó életet is jelképezheti  saját maga irányultságán át (értsd: belülről kifelé haladva értelmes).

Ezek mellett a minták mellett viszont igyekeztem a színeket is a leginkább archaikusra venni, így csak olyan növényeket használtam a festéshez, amelyeket használhattak az elődeink is, lévén őshonosak a Kárpát-medencében, illetve a vonulásunk mentén. Így a takaró alapja sötétbarna színű rackával kevert világosbarna teveszőr lett. A sárgát és a zöldet timsós,illetve rézpácos csalán adta, a mályvaszínt krappgyökér, a kéket pedig fagyalbogyó. A zsinórizáshoz használt fonalat szintén krappgyökérrel festettem.

Összességében azt mondhatom, talán ez az eddigi leginkább nomád munkám.
Mérete 146x163 cm.

Nomád Jin és Jang

Ennek a takarópárnak az első darabját tavasszal készítettem el egy ismerősömnek. Annyira megtetszett neki, hogy kért egy másikat is, akkor még csak leendő feleségének, de színben és irányban tükörben. Mivel az első darab elég férfias lett, a másodikat igyekeztem nőiesebbre venni. A két takaró együtt igazi egységet alkot - magam sem számítottam rá, hogy ennyire jó hatása lesz. Színek és formák szerint pedig a férfias jelen van a nőiesben, a nőies pedig a férfiasban, így kerek, egymást átható jelet alkotnak, akár a Jin és a Jang.

Lovas takaró

Egy barátom kérésre készült el az alábbi takaró. Alapját nomád ábrázolások és veretek adják, persze itt-ott kicsit belenyúlva. Külön kérésre a minta nincsen bonyolítva, maradtak a nagy felületek viszonylag bontatlanul, domborítva.

Takaró maradékokból

Mivel ha nemezelek, általában táblákat készítek és azokat szabom-varrom utólag, elkerülhetetlen a maradékok létrejötte. Amikből néha sok lesz. Persze ezeket vissza lehet bontani és beletenni az új nemezekben, vagy akár párnatömésnek is jók, de vannak azok a darabok, amiket sajnál az ember így leépíteni. Ezek a tenyérnyinél kezdődnek nálam. És néha a fejemre nőnek, mivel nagyon sok mindenre nem használhatóak.
Már régen gondolkoztam, mire lehetne ezeket korrektül felhasználni. Kezdett több terv is körvonalazódni, mígnem decemberben kezembe került Vetró Mihály Nemez - A teremtő kelme című kötete, amiben egy a 18-19. századból fennmaradt bolgár nemeztakarónál leletem meg a megoldást. Ez a takaró foltokból összevarrott, farkasfogas és hasábmintákból épülő darab. Kicsit eltértem tőle, így készült el a magam darabja. Középen parketta-/fonott-/napraforgó mintás felület van, amit farkasfogas szegély keretez. A széleken egy tekintélyes sávot körben letűztem, hogy erősebb, jobb tartású legyen.
Csak természetes színeket használtam és az egész takar egy vászon alapon nyugszik. Összesen 192 darab, plusz a vászon.
A belső felületen a szín nem mindig tiszta nyers, mivel sokszor színes darabokat fordítottam meg, így egy picit esetenként az alapszín átüt.
Mérete 96x176 cm.

Tibeti típusú kombinált álarc

Az álarcokkal, alakoskodó eszközökkel kapcsolatos keresgélésem egy igen új vidékre vezetett el. Ennek eredménye lett a lentebb látható álarc is, amit eredetileg nem akartam ennyire vidámnak készíteni.
Ennek a típusnak a forrására aukciós oldalakon bukkantam rá, ráadásul helyből négy különböző félére. Az alapja mindnek ugyanaz volt viszont, hosszú szőrű kecskebőrre volt felvarrva a díszített nemez. Kicsit muszáj voltam csalni, mivel nálunk ilyen kecske nincsen, racka viszont van, így azt használtam. Bizonyos alapmotívumok megjelentek mindegyik álarcon. A magam darabján ugyanezeket szedtem össze és nem is egészítettem ki semmivel, így mondhatom, ez afféle sablonnak szolgálhat a bonyolultabb darabok irányába.
Sajnos pontos datálást nem találtam az álarcokhoz, sem pedig a funkcióra vonatkozó meghatározást. Amit megtudtam, hogy a 18-19. században már biztosan volt ilyen. Írják egyszerűen álarcnak, de táncmaszknak és sámánmaszknak is. Mindegyik variációt el tudom képzelni.
A nemezre varrott rátétek egyébként szegetlen textilek voltak, illetve többnyire szőrösre hagyott, esetenként festett bőrök. Az álarc hátulja legtöbbször össze volt varrva egy hengerszerű formára és azon még rögzítve volt egy lelógó fonat. Ezt én is megtartottam, viszont a rátétek közül kizárólag a mindegyik darabon megjelenőket használtam fel. Viszont a talált daraboktól eltérően a bőrön a végtagokat meghagytam.
Így készült el ez:

Külön köszönet jár a kiválóan kikészített bőrért Türk Ferencnek!

Erszény a Tarim-medencéből

Ezt az évet szeretném rekonstrukciós törekvések kiélésére is felhasználni. Ennek tükrében készült el a legújabb darabom és erősen meg is nyerte tetszésemet, pedig meg kell mondjam, sok helyen homályos számomra,milyen lehetett az eredetije a darabnak, mivel összesen egy fényképem van róla, így muszáj voltam logikázni.
Ennek az erszénynek az eredetije a 8-9. századkörnyékén készült a Tarim-medencében. Szimpatikus, fenséges szépségű hely, Taklamakán ide, vagy oda. Az eredeti erszény fehér nemezből készült, a szélein piros gyapjúfonállal tűzött szegéssel, négy darab nemezből.
A munka során bármennyire is figyeltem, nem fedeztem fel a bővítő szalagon toldást, így az nálam egy darabból készült. Plusz egy másik darab volt a belső lap. Az erszény elejét és hátulját általában egy darabból szoktam készíteni, de mivel a lelet négy darabból készült, úgy gondoltam, hogy itt lehetett valahol a toldás, így végül az eleje és a hátulja lett a két további lap, kizárásos alapon.
Sajnos méretezést sem találtam az erszényhez, így a zárózsinórt vettem alapul a méretezésnél, illetve a praktikumot. Ha ez egy erszény, nyilván nem lehet tarisznyaméretű, sem pedig túl kicsi. Végül egy 10x15-ös méretben állapodtam meg.
Még két zavaró dolog volt. Az egyik a nem varrott anyagszélek, amiknél az a benyomásom volt, hogy vagy le voltak dörzsölve erősen, hogy így kapják meg a gömbölyded formájukat, vagy pedig valamilyen textilrátét lehetett a peremeken. Utóbbit erősíti meg az is, hogy a fedőlapon két sorban látható a tűzés, egymást erősen követve, sok helyütt átfedve. Mintha előbb az egyik, aztán a másik oldalról varrtak volna fel valamilyen rátétet. Ebből kiindulva én fehér lenvászon rátétet használtam minden nem varrott peremen és ezt tűztem le piros lencérnával.
Az utolsó kérdőjel a záródás kérdése volt. A záródáshoz két sodort zsinórt látni összesen. Az alsó egyértelmű, az erszény aljához volt varrva, az egyik vége pedig szabadon volt. A másik inkább kérdőjeles, mivel az a tarsoly fedlapjára volt rögzítve, de bizonytalan, hogy csak az egyik, vagy mindkét vége, amivel így egy hurkot adna. Én az előbbi megoldás mellett döntöttem, így az erszényem zárhatóvá vált.

Sajnos digitális változatot nem találtam az befotózott eredetiről, nekem pedig könyvben van csak meg, onnan fényképezni pedig nem elég jó a fényképezőgépem, de idővel, ha találok valahol egy jó fotót, bepótolom ezt a hiányt.

Addig is a magam forrása Vetró Mihály Nemez-A teremtő kelme című munkájának 89. oldala.

Frissítés: Vetró Mihály a Nádudvari Kézműves Iskola nemezes oktatója küldött nekem két fényképet, amiken a részletek kiválóan látszanak. Ezek alapján jól gondoltam, hogy az erszény hátulsó és belső lapja azonos méretű, valamint, hogy a nem varrott peremeken textilrátét található és az lett letűzve, illetve hogy a tarsolyfedélen lévő zsinór nem hurkot alkot, hanem csupán az egyik vége van levarrva, így a tarsoly megkötős megoldással záródik.
Alant közlöm a két képet is, amiket nagyon köszönök Vetró Mihálynak!

Az erszény eredetije:

És a saját változatom:

Szőrcsizma, nemezharisnya

Ez a darab kivételesen a saját nemezeim közé tartozik. Túrára készülve gondolkodtam el azon, hogy ha a nomád világ a korai középkorban nem használja a gyapjúszőtteseket, akkor vajon hogyan oldja meg, hogy télen se fázzon. Először Ibn Ruszta leírásába futott bele, aki egy igen komoly réteges öltözködésről tájékoztatott. Eztán jöttek az analógiák, ahol is meglepő mennyiségű nemezcsizmába, nemezzokniba botlottam, amelyeket sok helyütt a mai napig is viselnek. És persze kerültek elő ábrázolások is szép számmal. Viszont találtam egy 10-11. századra datált mongol nemezzoknit is, illetve annak a töredékét. Ebből a töredéknek, illetve egy moscsevaja-balkai, vászonból és brokátból összevarrt harisnyának a szabásmintájából készült el a saját darabom. Viselése kimondottan kényelmes, hogy húzza lefelé a szíjat, amihez kötve van csak az elején kellemetlen, idővel megszokható.
A legnagyobb furcsasága a dolognak, hogy az ülep és az ágyék szinte teljesen fedetlen, csupán egy réteg lenvászon takarja, de igazából ez is csak gyalogosan rossz, lovon ülve máris jobb a hőérzet.
A szőrharisnya elkészítéséhez természetes barna gyapjat használtam fel. A megkötők bőrből vannak, a felső szélen pedig hernyóselyemmel szegtem.
A varrásokat a belső oldalon követtem el, duplára vett lencérnával, apró oda-vissza öltésekkel, hogy a lehető leginkább ellenálló legyen. Ettől lett egy pici borda a belső oldalon a varrásnál, de ez csak a talpon zavaró, ott is csak addig, ameddig szépen össze nem taposom. Ahhoz meg elég pár hétvégényi viselés.

Ez a forrásom:

Ez pedig a szabásminta.

És itt a kész nemezzokni: